Mert lelkem oly tükör, amelyben
Legszebbnek látod magadat;
Gyönyörködöl az istenképben,
Minőnek szerelmem mutat;
Mert szép vagy ott, mint a dicsőség,
Hódító, mint a diadal;
Tekintetedben angyalfönség,
Mitől imává lesz a dal:
Ezért lejársz hozzám az égből,
Hogy ez arany vissz-sugarak
Rád özönölve a lelkemből
Fürösszék hiuságodat.
Oh hát e kölcsönös fényesség
Legyen választó átok itt,
Mely arcodon s szivem mélyén ég,
Engem megöl, téged vakít?
Hát csak butor, bár kedves, drága,
Tükröd maradjak én neked,
Kit soha, bármi hőn sovárgja,
Félvén, nem ér lehelleted?
Hát lelkem fénye, tisztasága
Legyen számomra kárhozat,
S ki isten-voltodat nem látja,
Szerelmedet majd annak add?
Ez hát a rend a mindenségben!
Te is olyan vagy, mint a nap,
Tündöklő a végetlenségben,
Melytől minden fényt visszakap;
De kebléhöz nem fér, csak az, ki
Reá homályt vet, léha folt;
Míg hátul a föld megkeríti,
Arcára csúsz a satnya hold?!