Tarka trónodról, ravasz istenasszony,
mért küldesz nékem, szerelemkirálynő,
bút és bajt mindég, te örök leánya
fényes egeknek?
Mért nem jössz inkább, ahogy egyszer jöttél,
hallottad kérő szavamat, kiléptél
kedvemért apád aranyos házából
és befogattad
cifra hintódat; lebegő galambok
vonták azt fürgén a sötétbe-süllyedt
föld felé; szárnyuk sebesen csapdosva
vert a nagy égben,
s már itt is voltak; te pedig, te boldog,
istenarcodon mosoly ült, és nyájas
szóval kérdeztél, mi bajom van és mért
hívlak az égből
és mi volna megkeserült szivemnek
kívánt orvossága? „Ki bántott, Sappho?
kit küldjek kemény szerelem szavával
téged ölelni?
Ha eddig került, ezután majd üldöz;
hogyha semmit nem fogadott el, eztán
ő ad már, s ha nem szeretett, szeret majd,
bár ne akarjad.”
Jer most is hozzám, a nehéz gondokból
oldd föl szívemet, s amiért eped, ne
sajnáld teljesíteni; légy harcomban
drága szövetség.