Egy kolostorban élt, s nem tudta ő,
Honnan került oda. Mivel bűnös vágy
Szülötte volt, Amarusnak nevezték.
Magas volt s halovány, s tekintetével
Mintha egy ismeretlenért epedne.
Egyszer, midőn a hold ezüstje játszott
A cella árnyán, így szólt Istenéhez:
„Minden szomorúságért és keservért,
Elvesztett életemért egyre kérlek,
Ó, mondd nekem, mikor jő el halálom?”
Alig gondolta ezt, már jött egy angyal,
És így felelt: „Meghalsz az éjszakán,
Mikor olajat öntni elfelejtesz
Az örök mécsbe az oltár előtt.”
Szálltak napok és évek. Szomorúan
És némán élt Amarus, s ha olajjal
Megtöltötte a mécset, halkan így szólt:
„Most leikemet gyújtom meg!” És borúsan
Mosolygott. Egy tavasszal ment a lámpát
Megtölteni. A nagy dóm árnya megnyúlt,
S egy zsámolyon a Szent Szűz képe alján
Két szerető térdelt. Mikor kimentek,
Különös vágyban égve ment utánuk,
S megállt a kolostori temetőben.
A hárs virágzott, rajta egy madár ült,
S két csalogány repült élő virágként,
S ő ment, ment, míg egy sírra lehanyatlott.
A szeretők is elpihentek ottan,
Az ifjú a leány keblére omlott,
S annak sötét hajától ittasult, míg
Madár dalolt, és illatok remegtek.
És az anyjára gondolt most Amarus,
Akit nem ismert, akinek köszönte
E keserű világot — a madár szólt,
Az illat szállt, a harmat csillogott.
Ma mécsesét nem gyújtá meg Amarus,
Csak nézett, nézett, s a madár dalolt.
Másnap, midőn első hórára gyűltek
A fráterek, az örök mécs világát
Kihunyva lelték, és nem volt Amarus.
Ott lenn a temető magányos ágyán
Feküdt némán, halottan, anyja sírján,
Tekintetével a hársfára révedt,
S fölötte egyre szólt a csalogánydal.