Ti, kedves violák! tavasz szép leányi,
A nemes érzésű szíveknek bálványi,
Kiknek testek kicsiny, nagy belső jóságok,
Jó szagú, szép színű és szelid virágok!
Tibennetek képét az a bölcs felleli,
Ki magát bér nélkűl virtusnak szenteli.
Titeket nem bájol a világ lármája;
Többször néz ő rátok, mint ti őreája.
Ti, a tulipánként nem jártok pompával,
Zephyr ritkán illet titeket csókjával,
S ha talán némellykor, bár mint rejtezzetek,
A szerelmes lepe enyeleg véletek,
De, a piros rózsa mihelyt teljesb lészen,
Rá repűl, s tőletek tüstént búcsút vészen.
Senki kedvetekért nem járja völgyetek;
Ezer leány dícsér: egy sem jő értetek.
A természet s virtus sorsa is épen ez:
A tudós, a művész, nékik mint temjénez!
De egyike sem jár kedvese nyomában -
Az éltében hibáz - ez rajzolatjában.
Ah, ne zengje a völgy soha panasztokat,
Hogy hideg szél éri gyengéd orcátokat!
Ha bár a tél rátok szokott is havazni,
Ismer az ég, a ki meg tud jutalmazni.
Boldogok! akkor is, ha már megholtatok,
Kellemes illatot hint széllel hamvatok.
Így ád az ég néktek halhatatlanságot,
S a síron túl nyertek háládatosságot.