Mily szokatlan élet e rongyos csárdában?
Füsttől barna arcok, lángszemű vitézek.
Itt sebet kötöznek, ottan ivogatnak
S a harcról mesélve zajjal jőnek, mennek.
Csak az asztal végén ül két ifju tűzér,
Szótlan hallgatásba mélyen elmerülten,
Míg kancsója mellől harmadik bajtársuk
Ekként szól, régebbtől megkezdett beszédben:
"Már az szent, táborban nem sok hasznát vettük,
Csüggeteg fővel járt, elvonult magába,
Hogyha hozzá szóltál, rád meredt, megborzadt,
S dadogott, mint hogyha akkor ébredt volna.
Kérdezted multjáról, kedvesről, barátról,
Tompán mondta: "Nincsen multam, sem barátom,
S kedvesem? - folytatta, hirtelen felkelve,
Ah, ti bajtárstokkal tréfát űztök, látom."
Hívtad őt vigadni, kacagott s ment véled;
Ah de kacagása elrontá vigalmad
Oly fagyos volt, oly vad, s keserűségét csak
Növelé még a bor, mely másnak kedvet ad.
Azt hitted, százig se tud szegény olvasni;
S megszólalt az ágyú, akkor láttad volna,
Megnőtt egy araszttal, szemei szikráztak,
Felhevült, mint harcmén a trombitaszóra.
Egy szökéssel ott volt kedves ágyújánál,
Tombolt örömében és táncolt körűlte,
Száz édes szót mondott, száz hízelgést néki,
S lázasan mint kedvest csókolta, ölelte.
,Rózsa! Rózsa! mond, mert így hívá ágyúját,
Hallod-e nászunknak nagyszerű zenéjét?
Most együtt veszünk el, avagy együtt győzünk,
Hogyha egy világot kell, hogy zúzzak is szét!'
És rohant a harcba, mindenütt elől járt,
És ahol a veszély volt, ott szólt Rózsa hangja.
Máma is nem-é ő dönté el győzelmünk?
Önmagát érettünk hősien odadva.
Láttam Dávidot még az utolsó percben,
Amint már gyalog volt jó Rózsája mellett,
Láttam őt mosolygni, hogy nem volt menekvés,
Kardja kettétört már, s keble sebje vérzett.
Láttam őt ágyúját végre átkarolva
A hídról zuhanni. - Békesség hamvának,
Mindenével ami kedves volt előtte
Menekült köréből emberek karának.
Sokszor meglesém őt, amint kebelébe
Rejte egy hajfürtöt, az is osztja sírját,
S ím társim! szivének és dicsőségének
E rossz csárda hallja csak végső visszhangját."