T. CZ. ARANY JÁNOS URHOZ.
1877. deczember 31. „A TÖLGYEK ALATT"
czímű költeménye átolvasása után.
Jó Arany Jánosunk! koszoruzott költőnk!
Mi jutott eszedbe tisztes vén korodba?
Hogy leereszd s felhuzd jól hangolt hurjaid,
Hogy egy nagy lyukat üss dicső kobozodba. —
Inkább ne lett volna soha Margit-sziget!
Vagy Te ki ne mentél volna nyárra oda!
Vagy ne ültél volna ott a tölgyek alatt!
Ugy létre nem jöhet versed... ez a csoda. —
Mert hogy ez létre jött, nagyon fáj az nekem,
S fájhat mindennek, ki Téged méltán tisztel;
E költemény csak árnyfoltja a többinek,
Korpát vegyítettél össze a lángliszttel. —
Kegyetlen sorsunk — e földön soká bolygván —
Testben és lélekben, ifjúból öreggé,
Fürge pillangóból lassú bús hernyóvá
Visszásán változni, mint sima út röggé
S ha már magunk mondjuk, hogy gyermekké lettünk:
Ne akarjunk ifju módra hadonázni
(Se sok megszokásból, se vak hiuságból:)
S reszkető inakkal hegytetőre mászni. —
Ha már a nyári est hűsétől is tartva,
Félénken sietünk a meleg szobába:
Hagyjunk fel a Pindusz meredek ormával; —
Más irjon már verset, mi irjunk... prózába.
Ugyis vén költőnél, eszmék helyett, hüvely
Marad csak, s van kínnal keresett rím elég; —
Léghajó ő, mely bár ég felé törekszik,
Nincs benne éltető, — tán egy szemernyi — lég. —
Neked rég kijutott már a dicsőségből; —
Most hát babéridon pihenve, élj tovább.
Nagy multad' — hallgatva — őrzöd meg legjobban
Vén költő nem csillag többé, csak déli-báb. *)