Gyurka, kinek eltévedt tehene,
Azt keresni az erdőre mene,
S a legszebbik fának tetejéről
Nyomozta azt közelről s messzéről.
Egy asszony jött s egy ifjacska vele,
Kit férjénél forróbban kedvele.
Szép pázsit volt, itt letelepedtek,
S mint szeretők szoktak, enyelgettek.
Az ifju az asszony szépségébe
Elbódulván, öröm özönébe
Úgy elmerűlt, hogy elragadtatott,
S részeg szíve illy szókat hallatott:
Boldog sorsom! édes érzéseim!
Miket s mennyit nem látnak szemeim!
Miket látott, azt meg nem mondotta,
Mint titkokat magának tartotta.
A jó paraszt aggván marhájáról,
Megszólamlik csendesen a fáról:
"Az én uram méltó irígységre,
Nem lehetne-e nekem könnyebbségre?
Hahogy nyert olly sokat látó szemet,
Nem látja-e az én tehenemet?"