Jaj, felejtek és görbe szájjal
Fanyargok én, aki a szitkot
Fohásszá avattam s a titkok
Bősz szájú harsonája valék.
Leveleimet elégettem,
Multamat a Multba kavartam,
Akaratom mind elakartam
S unom a rest, döcögő Jövőt.
Unom már az emlékezést is
S a bánást bűneim fölötte,
Sok fogadkozásom: „örökre”,
Sok, pazarolt, régi csókomat.
Kit látok, másnak-váltnak látok
S énemben bámulom a régit,
Mint egy öreg mesét: „beszélik”:
Óperencián is túl talán.
Minden úgy csittul, múlik, szürkül,
Mint amit rőt mező védelmez:
Ma már a Halál sem félelmes
S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.
Tán-holnapi végem mosolygom
S én, a szegény, megcsalt borissza,
Mint egy Isten, úgy nézek vissza,
Által, eldobott életemen.
Ami mámor volt, nem sajnálom,
Ami józanság, az se késett,
Se barátot, se feleséget
Utamra nem ráncigáltam én.
Mosom kezeim, szűz Pilátus,
Felejtek, jaj és megbocsátok,
Csók, pénz, hit, bűn nem várok rátok,
De nem várok már magamra sem.