Még egyszer borba fúlt a lelke,
Még egyszer néki játszott a cigány,
Még egyszer szép volt a napkelte
S aztán ─ meghalt a szép kapitány.
Nagy kázust nem csinált belőle,
Hadd lássa meg a rongy civil világ,
Mint oldják meg huszáros dölyffel
S nem nyafogva ─ a nagy tragédiát.
Sóvárgó asszonyszívek álma
Hiába szállott szüntelen felé.
Huszárosan elkészült a halálra
S huszárosan elvágtatott elé.
»Adjő, óh, tarka, színes élet,
Amelynek immár nincsen mámora,
Adjő, bor, nő, szerencse, mámor!
Egy izgat már csak: az élet tora!«
És szép elmúlni élni vágyva,
Szépen halt meg a szép kapitány,
Rágondolt egy szép, büszke lányra
S az ő nótáját húzta a cigány.
Úgy gondolta: ezért a lányért
Még érdemes vón tán, ha élne
S hogy életét zárja e hittel:
Maga ment a halál elébe!...