„Templomba hogyha mégysz velem,
Szerette jó anyám!
Szentelt vizet miért locsolsz
Keresztet vetve rám?”
Az ember, édes gyermekem,
Ha Istenhez megyen,
Isten dicső színe előtt
Mint a galamb legyen.
Mózes csak úgy bocsáttaték
A csipke-láng felé,
Hogy saruját a küszöbön
Előbb levetkezé.
Az egyház ennyit nem kiván;
Helyébe más jelelt:
Szent vízben a keresztvetést,
Mint tisztulási jelt.
„Templomból hogyha indulunk
S elhangzik énekünk:
A szenteltvíztartó felé
Megint miért megyünk?
Miért mártod be ujjadat,
Meg’ újra, jó anyám?
Vizet miért locsolsz megint
Keresztet hintve rám?”
E szent jel, édes gyermekem,
Ismét mélyet jelel,
Az ember mintegy úti részt
Viszen magával el.
Isten közeléből a szív
Nyer úti kenetet,
Mely szent malasztúl hull reá
Bú és öröm felett.
Megszentesűlnek általa
A munka és dolog;
Istenhez a szív mindenütt
S mindig közelb dobog.
Már most tudod, jó gyermekem
Mit magyaráz e jel:
A jó keresztény mindenütt
Jó istenére lel.