Ott a kéklő hegy tövében
Egy ér csörgve folydogál,
S partja füzes ernyejében
A hív csendes lakja áll.
Lengj e tájra, gyönge szellő!
Bus magányban ott küzdell ő:
Boldogabb te! fölleled;
Szállhatnék bár én veled!
Szállanék! de bájkörétül
Tiltva, lép a sors elém,
Láthatárom elsötétül,
Végső búcsut int felém.
Lengj te hozzá, gyönge szellő!
Őt helyettem üdvezellő!
Mondd: nem hunyt el érzetem,
Bár elválni kénytetem.
És ha keble mély titokban
Könynyel-áztan ömledez.
S visszavágyó lángzatokban
Multja szépin tévedez;
Lengj körüle, boldog szellő!
S édes bun ha igy éldell ő:
Gyengén sugva nevemet
Szentesitsd emlékemet.
S a midőn hüs alkonyában
Zeng az árva fülmile,
S lelke néma lágyultában
Ön szerelmit festi le;
Őt legyingesd, boldog szellő!
Rózsaillatot lehellő!
S lengve szivhullámain,
Tüntess fel szép álmain.
És, ha lassun e tüz árja
Elhervasztja létemet,
S egy hideg kéz majd bezárja
Érte lángzó szememet;
Lengj te hozzá, esti szellő!
Sirfüvek között nyögellő!
Fogd fel vég fohászomat,
S vidd melléje poromat.