Csalárd örvények, vad sziklák között
Sajkám lebegve futja víg futását.
S kaczagja a bosszús szél s hab duzzanását
S szirtjeit, hová oly sokszor ütközött.
Nőm, s e kisded csoport, az üldözött
Arczáról csókkal törlik izzadását;
S lantom szelíden zengve a szív habzását,
Az árboczon függ myrtusai között.
Köd, éj boritják útamat megint;
De rám amott egy szép csillag tekint,
S szent hittel tölti bé a csüggedt szívet.
Elő, elő! bár mik rettentsenek! –
Bajában nem hagyják az istenek
A szeretőt, a lantost, és a hívet.