A Rákóczi vén harangja,
Ha megkondul,
Panaszosan sír a hangja
Meg nem értett fájdalomtúl.
Síró szava elzúg, elszáll
Messze, messze, ─
Mintha minden kondulása
Egy hatalmas sóhaj lenne...
Nem így szólott, nem ily búsan
Messze régen:
Lelkesítő honfi-tűz volt
Hivogató érc-nyelvében.
Zúgó szaván fölcsendült a
Hála-ének,
Szive dobbant győzedelmes
Labancverő hajdú-népnek.
Ő még látta a régen mult
Nagy időket,
Még látta a szabadságot
Hősiesen kiküzdőket.
Még a magyar dicsőségnek
Látta fényét,
Visszaverte egy hatalmas
Szabad népnek szívverését...
...Síró hangon szól Rákóczi
Vén harangja,
Jaj, de kevés szivet talál,
Ki panaszát visszaadja.
A szabadság, mely fölemelt
Egy világot,
Megtagadva egy harangnak
Érckeblébe visszaszállott.
S a hideg érc úgy megérti
Bús fájdalmát,
Siratja a szabadságnak
Elveszitett birodalmát...
A Rákóczi vén harangja,
Ha megkondul,
Panaszosan szól a hangja
Elfelejtett hősi korrúl...