Hamar-követje a tavasznak,
Hímes pillangó, idvez légy!
Még nincs rózsa; s te a kopasznak
Mégis csókolására mégy?
Miért szállsz ama puszpángokra?
Hiszen nem a víg kikelet
Adott még új kantust azokra;
Átzőldellik ők a telet.
Menj inkább a setét rögökbe,
Állhatatlan selyemmadár!
És súgd az ő dugúlt fülökbe,
Hogy élet és tavasz van már.
Lát'd, még a főldben szunyókálnak
A Flóra gyenge szűzei,
S a napra félve kandikálnak
A csirák nedves szemei.
Nézd csak, az orgonák tövébe'
Mely kellő szagok lengenek;
Menj, fuss a szellők ellenébe,
Tán a violák fejlenek.─
Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki
Zephyr elől illatjait
És szárnyad zörgésével hídd ki
A napra kisded húgait...
Mit? violákról violákra
Osztod, te csélcsap, csókodat?
Be boldog vagy, hogy egy virágra
Nem kötöd indúlatodat!
De én csak egy rózsát szerettem;
Ah! csak egy bírta szívemet,
S miolta már ezt elvesztettem,
Örök tél dúlja létemet.
Az én lelkem is hajdanában,
Mint te, vídám s eleven volt,
Míg ifjúságom tavaszában
A virágzó Lilla bájolt:
De most lomha s hernyó módjára
Mászkál a fanyar bánaton
És a mások múlatságára
Magának verskoporsót fon.─
Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét s az ő bánatjait,
És a Psyche gyötrő bánatja
Tulajdon lelkem kínjait.
Ő is Ámor aranyvárában
Egykor édes nektárral élt
És a Gráciák rózsásában
Kedvet s örök tavaszt remélt:
De egy bűbájos hang neszére
E víg scénák eltűntenek,
S az ő halálos gyötrésére
Ég, föld, mind felesküdtenek.─
Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
Letöltöm hernyó-éltemet
És szemfedelem púpájában
Kialszom szenvedésemet?
Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
A testnek gyarló kérgeit
S angyali pillangóvá lévén,
Lássa Olympus kertjeit.
Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a sphaerákban nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?