Egy szegény napszámos, ki túl volt hetvenen,
Ágyában fetrengett már holt-elevenen;
Szalma volt párnája, csak az ég rokona,
Csak egy öreg fejsze s egy fűrész vagyona.
Édes atyámfia, örűlj, úgy mond a pap,
Nem soká feltetszik az a szerencsés nap,
Melly bús tömlöcéből kivesz e világnak,
Hol nyűgében nyögtél búnak és aggságnak.
"Tisztelendő uram, szépen megkövetem,
Nékem, felel a vén, kedves volt életem,
Sem szükség, sem sok kincs, inség sem terhele,
Volt kezem, naponként megkerestem vele
Azt, a miből kellett táplálnom éltemet,
Nem sinlődtem, bú sem kínozta szívemet;
Rab sem voltam: mi kell több a jó életre."
A pap elbámúlván az illy feleletre,
Végre kérdi, talán meghalni nagyon fél?
"Mit féljen, mond amaz, a ki józanon él?
S mint rettentsen engem a halál kaszája,
Holott vagyok isten megérett búzája,
A ki eddig adott annyi sok szép jókat,
Az még ezután ád örökkévalókat."
Vajha kiki hinné e boldog paraszttal:
Aki kevésre vágy, vígan él, vígan hal!