Ir gyanánt néznénk sebeinkre, hogyha
Úgy enyésznének, valamint erednek,
Lassan, a dolgok! de mi sok kevély vár
Hirtelen omlik!
Semmi sem boldog nagy időre; nő s fogy
Szüntelen minden; s mi magas tetőre
Századon hágott, ugyan azt ledönti
Egy komor óra.
Ember, omló por magad is, habátor
Illy mulóság is valamit tekintesz,
Vakmerőn, meglásd, az eget ne vádold
Mostohasággal.
Téged a melly nap hoz ezen világra
Az hoz egyszersmind bizonyos halálra;
S nem rövid létet nyer az, a kit érdem
Fénye dicsőít.