Essőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok úr ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradűl.
Kezéből a kötés lehull.
- "Kisasszony, végre, végre egyedül... "
- Halkabban, írnok úr!
- "Mikéntha lelkem volna e fonál,
és szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érezem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül...
- Halkabban édesem.