Egy felkantárzott ló tovább két óránál
Urára, megkötve, várt a kapufánál.
Sütött a nap, csípték a legyek felette.
"Elbusult, s bús eszét igy hányta vetette:
Egy állat sem szenved, mint a ló, olly sokat;
Majd hátán kell vinni embert vagy zsákokat,
Majd terhes szekeret húzni hámba fogva,
S korbács is, a mi több, vagdalja durrogva.
Sokszor éhen szomjan napestig dolgozik,
Míg csak tart ereje, s másnak fáradozik.
Csupa rabság sorsa; s mi minden jutalma?
Egy marok zab, széna, vagy néha csak szalma.
Nem, a ki szüntelen rabja más kényének,
Nem örülhet soha kínos életének."
Erre benne minden vér felháborodik,
A fékszárt eltépi, neki rugaszkodik,
S hegyen völgyön addig vágtat, míg végtére
Egy vadon erdőnek akadt sürüjére,
Itt uj sorsot cserélt s szabadságra szert tett:
De a farkasoknak hamar prédájok lett.