Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?
Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,
Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.
Vetkőzött a világ, didergően pőre:
Szerelmem, Te, Multnak szerelmetes őre,
Akarsz-e szerelem után is szeretni
S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?
Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el
Atyafias testem a csillogó Éggel
S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,
Kellene a multam, kellene az Asszony.
Esküdözéseink már torkunkra fúltak:
Szereted szeretni a jelenő Multat?
Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?
Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
Be tudnék véreddel véresen viradni,
Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
S akarod, hogy a Sors víg hunyósdit játsszék?
Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
S adakozó számat ragadozó szádnak.
Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék.
Havasan hullanék Reád az ajándék
És mindent megadva és mindent ellesve
Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.