Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.
Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes utain.
Az ifjúság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett,
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.
S midőn a percznyi üdvösség tüntével,
A fájdalomnak órája ütött, —
S kétségbeesésem, mint a tenger árja,
Összecsapott immár fejem fölött.
S mint forgó örvény vitt, sodort magával,
Körülem fonván csábos karjait, —
S hogy szabaduljak égő kínaimtól,
Időelőtti, kora sirba hitt:
Oh ekkor — ekkor ... az önnfentartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót:
Úgy téptem én ki — s jaj, hogy ezt cselekvém! —
Keblemből minden drága érzeményt;
Föláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.
Csak egy maradt — egy szent kép birtokomban, —
Feldult egyházam oltárképe volt;
Tekintetem föl a magasba hivá,
Mig térdem le a porba roskadott.
A vakmerő kéz, mely letépni nyult fel,
Imádkozásra fonta ujjait;
Nehéz sóhaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajakról, mely már káromlásra nyílt.
Te képed volt ez, oh költészet! — képed, —
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.
Oh ne vond vissza e sugárt lelkemtől, —
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Foszló harmatcsepp leszek csupán!