A kert elpusztult, a ház leégett,
Benn haldokolva, feledve lakom,
A szél süvöltöz, és szemfödélnek
A hamut hordja át az ablakon...
A föld nekem már nem adhat semmit,
Mért várok mégis itt tovább?
Mért rémít a bizonytalanság
Ugrani a sötétbe...
Úgy hagyni itt e szép világot,
Mint aki itt fellelte,
Mi legszebb, legdicsőbb volt benne...
A hiuság a sírig kiséri a gyarló halandót,
Nem látja nyugtalannak, feldúltnak senki ez arcot.
Ó, pedig most látom csak igazán
Mi minden, mennyi szép e földön!
Mint a lenyugvó napsugár ujjaival
Kapaszkodik a földbe, - de hiába!
És mégis - hajh! nem ez a gondolat,
Melynek marása a legszilajabb...
Van egy, mely ellen épp az elmúlásban
Egyetlen ír, legfőbb vigasztalás van.
Kétségbeesni a halál fölött,
Hogy az nem ad nyugodalmat, nem örök,
Hogy élni kell tovább, mint Ahasvérnek,
S fájdalmaink véget soha nem érnek.