Mosolyogva szalad zúgó habok között,
Hol vándor sajkája sziklába ütközött,
A jámbor evező, s csendes fövenyekre
Kiszáll, honnét jut majd boldog ligetekre.
Ott fejszét nem látott magas élő-fákat
Választ szomszédjának, köszöntvén azokat,
Árnyékokban kunyhót emel kastély gyanánt,
Melyben Istent áldván élte foly egyaránt.
Nem vágyik ő vissza gazdag rév-partokra,
Hol Indus vagyonát rakják nagy halmokra,
Sem udvari gőggel fényes palotákba,
S ragyogó rabságot titkoló szobákba:
A jóltévő földet naponként míveli,
Melyben boldogságát és élelmét leli.
Sokszor hajlott fáknak ülvén árnyékában,
Mélyen sóhajtozva csudálja magában,
Hogy vágyhat úgy ember világ kincseire,
Arany-almát termő tündér-kertjeire,
Holott boldogságot lelhet csak szívében,
Nem pedig Krézusnak halmozott kincsében.