A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett
s beáradt a pünkösdi fény.
Az orvos hozzám hajolt. Szólt:
"Egy évig sem él ez szegény".
Az erdőn át el is kísértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
bontogatta fejünk felett.
Valami erdei madár
csicseregve dalolgatott.
- Hallgassunk csak, - szólt. S a szemén
mint a harmat: könny csillogott.
- Iduska mért sír? mondja csak!
- Egy mese jut az eszembe,
egy mese, - s búsan mosolygott, -
hogy a madár leány lelke.
Bimbózik már a vadrózsa.
Szólt: - Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.