Ül a király magas fejdelmi széken,
Harag lobog fel vad lángként szemében,
A szomszéd ország most haragja tárgya,
Miért virágzóbb mint saját határa.
"Hát tűrjem-é - mond - nem, nem Istenemre!
Hogy árnyat vessen agg fejem diszére."
Kezével inte, arca elborongott
S körülhordozták országán a kardot.
Sok hősi nép gyülöngött táborába,
Míg harci kürtök buzdíták csatára.
És sok vitéznek csordul drága vére,
Míg a király várából nézve nézte. -
Lent a mezőkön eltiport vetések,
Kalász helyett most csontokat teremtek,
De semmi - a király győzelmet ére,
Örök dicsőség győzelmes fejére.
"Fel most barátim ünnepelni vígan!
- Mond a király kedvének mámorában -
Előttem bús ne légyen márma senki,
Vagy aki az, váramban elfelejti."
S a vad öröm zaját a szél lehordja
A vár alatt terűlő pusztaságra,
Hol árvák, özvegyek mély gödröt ásnak
Az elhullt bajnokok nyugodalmának.
És oszlop jő a mély sírnak fölébe,
Győzelmi jel az agg király nevére,
S míg homlokára új korona szálla,
Mint a vitézség érdemlett jutalma,
Lent addig a sebzett hősök magoknak,
Feldúlt falvakban, mankókat faragnak.