Nem bájol engem a nagy hir
Hangja, melly neveket
Kikürtöl s erővel nem bir
Hódítni szíveket;
Az illy hir zúg mint a szélvész,
S mint ez, hamar hallgat s elvész.
Ezüst hang bájol engemet,
Millyen az ha húr peng,
Mellyről dicső dal, lelkemet
Felemelő dal, zeng;
A hála bájol, mellyet sír
Az, ki engem lelkébe ír.
Igen kevés elmének lett
Talentomok soka,
S az a százaktól irigylett
Szerencse birtoka.
Hogy alkhasson olly remeket,
Melly felül él ezredeket.
Mellynek szünet nélkül az ész
Csudálja érdemét,
Mellyre minden nyomi müvész
Némán szegzi szemét,
S azt, a kitől maradt e mív,
Forrón idvezli a gyult szív.
Habok gyanánt egymásra dönt
Időnk sebes ere
Mindnyájunkat, s utóbb elönt
Feledés tengere;
Elég, ha a hab nem henyél,
S nevünk nélkűl a jó tett él.
Eltünjem bár itt idején
Hol a test kél s enyész,
Erőm az isten mezején
Virágzik és tenyész;
Eszem, melly szül gondolatot,
Szépíti a nagy alkatot.
Szép ha nevünk megistenül,
Szép ha dicsértetünk;
De még szebb, ha sejtetlenül
Hasznos magot vetünk,
Szebb ha birunk olly érdemet,
Melly nem les bámuló szemet.
Igy ég s föld némán hirdeti
Isten dicséretét,
S szemünkkel ez sem nézeti
Belső természetét:
Hallgat a végetlen erő,
Csufolja bár a vakmerő.