Kékfekete bársony az ég teteje, -
abba ragyog a nagy Göncöl-szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szekérről,
vagyis inkább a hét magyar vezérről.
Árpád volt az első vezér, a legfő;
szeme mint az oroszláné rettentő;
kardja, mint az istennyila úgy vágott!
Ki is vágott minekünk egy országot.
Árpádnak az öregapja Előd volt,
de biz abban sámsoni nagy erő volt:
rezes kópja száz esztendős kezébe:
unokáját üstökösként kísérte.
Kendé-nek is fehér volt már a feje,
mint őszszel a vén havasok teteje:
de nagyokat rikoltott a csatában:
"Fiatalság, ezt csináld meg utánam!"
Ónod vezér akkor sem állt leghátul,
ha ész kellett, még pedig a javábul;
Ónod vezér süvegében elég volt,
mikor az a süveg Ónod fején volt.
Tas vezér is gyöngy hírt hagyott magárul:
Marót királyt nadrágolta pogányul,
Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek,
kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!
Várak ellen Huba vezér járt hadat,
vas-kosokkal döntögette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
"Coki bratye, az Atilla várából!"
Vezérek közt Tétény volt a hetedik,
Aranynyal kék felírni a tetteit!
Mint Erdélyért nem harcolt úgy seholse,
Azóta se veszett abból egy hold se!
Kékfekete bársony az ég teteje.
Hét fényes kard a nagy Göncöl-szekere:
a hét vezér, mikor oda feltérült,
beleszurta a bársonyba emlékül.