Báróczy Sándor Marmontel-fordítása elé.
Barátim! ti, kiket bölcs Minerva szível,
Kiket paizsával védelmez és kedvel;
Kik elhagyván hazánk termékeny mezeit,
Velem őriztétek Császár küszöbeit.
Itt, hol a zuhogó Duna partjaira
Új erő, új város épült habjaira;
Hol egy birodalom, midőn más enyészett,
Annak árnyékától nevet kölcsönezett:
Nem jöttetek ennek tündér-piacára,
Hogy itt hívság venne kárhozott karjára;
Hanem ifjúságtok arany-esztendeit
Jóra fordítátok elmétek zsengéit.
Ím eljött, Barátim, az idő, az áldás,
Gazdag mezeinken vár a bőv aratás.
Miolta Görögség bujdokló hajóval
Az Olosz tengerbe jutott Apollóval,
Valamit Támisztól Tiberisz széllyéig
Újíthatott, s onnét Hémusz vidékéig:
A vad nemzeteket öldöklő mezőkről
Városokba hívta fegyver-zörgésekről;
Hol arany szabadság-, hol kínos igával
Változott a sorsa nemzetek sorsával.
Oh! szép tudományak, kikről gondolkozom,
Ti-rólatok szólok, most néktek áldozom!
Mely setétes ködök között tartottátok
Kedves nemzetemet, meddig elhagytátok!
Idegen nyelveken szólottatok hozzánk,
Gyönyörűségteket nem esmérte hazánk:
De múljanak immár ilyen panaszaim!
Többé nem halljátok kesergő szavaim.
Miolta beszélvén nyájos Sztatirával,
Eufrátnak partján valék Kasszandrával;
Ez ékesen szóló titkos erejével,
És sziveket rabló vitéz erkölcsével,
Mint a tiszta forrás, mely szomjú réteket
Öntözget, ellepte örömmel szívemet.
Elvitt nagy lelkeknek szentelt rejtekéhez,
S nemes indúlatok dicső kút-fejéhez.
Mit mondok? már imé, Mármontelt is látom,
Dicsőség ösvényén véle megy barátom;
Párisi erkölcsök tudós festékével
Mely bátran tud bánni magyar ecsetjével.
A Fekete-ügytől Morva folyásáig,
Mármontel fog élni időknek fogytáig.
Látom, hogy köszöni Báróczi tollának,
Hogy ilyen nemzetet tőn csudálójának.
De vajjon még tovább kit látnak szemeim?
Mely zokogó szókkal telnek el füleim?
Gyászos Melpoméné, hallom nyögésidet,
Ágis panasziból érzem keservidet.
Leomlott Spártának szomorú hamvain
Mely setétes napot mutatsz kőfalain.
Hanyatló nemzetek! ennek példájából
Vegyetek tanácsot Spárta romlásából!
Örömnek könnyei folyják el szememet,
Midőn virágozni látom nemzetemet.
Már eleget éltem! Styx setét vizein
Jó kedvvel költözöm által fövényein.
Hirt viszek majd Murány szerelmes urának,
És özvegy Calypso magyar tolmácsának.
Ti pedig, Barátim, kik a magyarságnak
Szeretői vagytok, s a szép tanulságnak,
Kedveljétek, kérlek, ezen verseimet,
Kik gyengén festhették érzékenységimet.