Tinta-folyamról tengerre hajtja
Bárkáinkat a fekete ár
S várja a győztest egy fehér kendő
Százezer éve már.
Lobog a szirtről, valaha régen
Ősi poéták álom-asszonya
Szent remegésben, nagy áhitással,
Sírva tűzte oda.
Meghaltunk, de föltámadtunk érte,
Fojtjuk egymást, rongyolt a mezünk.
Lobog felénk az a fehér kendő
S evezünk, evezünk.
Versengünk immár százezer éve,
Marjuk a vad, fekete habot
Minden asszonyok asszonyáért, ki
Régen-régen halott.
Lobog előttünk a fehér kendő,
Vinnyog, nyerít a fekete ár:
Tépetten, rongyban mi csak hajózunk
Százezer éve már.
Hív bennünket a halott menyasszony,
Minden asszonyoknak asszonya,
Futunk. S szegény, tintás, rossz szivünkkel
Sohse érünk oda.