Árnyas, csöndes fasor a temető mellett.
Nekünk éppen ilyen csendes fasor kellett.
Se szembe nem jönnek, se pedig utánunk.
Kezembe a keze: sétálunk, sétálunk.
Lám, mégis valaki... ül az árokpartján
egy vén sánta koldus, a kalapját tartván.
Mit keres ez itt, hol csak a rigók járnak?
Vilma szól: Óh adjon az istenadtának!"
"Hát persze hogy adunk: ihol az erszényem."
S Vilma két pénzt adott: egyiket énértem.
Köszönte a koldus, rezgő öreg hangon:
"Áldja meg magukat az Isten, kisasszony!"
Némán megyünk tovább. Az öreg áldása
kísér mint a harang elbúgó dongása.
Az akác-sort szellő borzolja meg végig,
Vilma mosolyog. A szemén könnycsepp fénylik.