Amott egy nyárfa hívesében,
A fűzfa közt,
Találni a sziget mentében
Egy tiszta közt.
Itt a vad faunok irtoványi
Megtetszenek:
Az ősz Dunának szép leányi
Itt fördenek.
Gyakorta a habok tapsolnak
Játékokon,
S körűltök a pintyek danolnak
A bokrokon. ─
Itt förde Lilla is magába,
S az istenek
Az égről e barlangocskába
Lenéztenek.
A szép halandó a vizekből
A gyepre szállt.
Bámúlja Zeus a fellegekből
És felkiált:
„Haj, istenek! mely szép halandó
Jön ott elő,
Mint amidőn a támadandó
Nap mosdva jő.
Hószin vállán miként lebegnek
Szeg-fürtjei,
Görögvén rólok a vizeknek
Sík gyöngyei.
Csak egy hibát remek tagjába
Lelhetni-é?
Nem szebb-é síma karja, lába,
Mint Vénusé?
Kár, hogy nem nézhetünk szemére ─
De erre jő ─
Mely szép! Most, most ─ egek! Citére!
Szebb nálad ő.”
És nála minden szebbnek mondja
Az én tüzem:
Csak Vulkán, a Vénus bolondja,
És Mómus nem.