Két elfáradt utas az út mellett lele
Egy diófát, szebbnél szebb gyümölcscsel tele.
Éhezék mindenik s kivánván jól lakni,
Siete kalapját tarsolyát megrakni.
Egyik, a városi, nem látván még diót,
S ugy nézvén, mint mind két héjával enni jót,
Ketté harap egyet, s igy szól: ej! ott veszszen!
Illyen fát s gyümölcsöt csak buta termeszszen.
Ebnek vagy disznónak ám jó étel lenne,
De ember, nem tudom, mi jót lelhet benne.
Mint epe vagy üröm ugy eszi nyelvemet,
S mikép elmocskolta ruhámat, s kezemet!
A másik igy felel: mint esztelen ugy tészsz,
Midőn csak héjára s külső szinére nézsz.
A belét kell elébb szép tisztán kivenni,
S ugy kóstolva, róla itéletet tenni.
Azután elébe adja, miben álljon
A dióval bánás, s azzal mit csináljon.
Megfejt, s feltör egyet s belét kóstoltatja,
S jó izét amaz is már nem tagadhatja.
Sokszor csal a külső ruha, szép ábrázat,
A benne lakót nézd, ifju, ne a házat.
Azt vizsgáld: kinek mit nyom belső érdeme,
Ne azt, kit millyennek lát testednek szeme.