Érzéseket cserélsz, mint a ruhát,
Ma ezt veszed fel, holnap mást kívánnál,
Amint szeszélyed súgja, s azt hiszed,
Hogy néked az mind, dőre lányka, jól áll.
Most újra felvevéd szerelmem is,
Ez egykor oly fehér ruhát magadra,
Bár azt feledve új gyönyör között
Régen pihenni lökted a porondra.
Ne bántsd, ne bántsd, mért hoznád újra fel?
Jobb annak ott pihenni elfeledve,
Napsúgarakból volt az szőve, és
Most lássam az idők mocskát felette?
Ládd, oly nyugodt valék már, azt hivém,
Szerettél egykor őszintén, leányka,
S bár Isten rendelé, hogy elfelejts,
A csók, mosoly igaz szívből lőn adva -
Míg most, ha látom, ismét úgy pirulsz,
Mint akkor, úgy hullámzik Éva-kebled,
Azt látom, óh, hogy amidőn hivék,
Hogy akkor is csalatkozám tebenned. -
Miért nem hagytad e sírt meg nekem!
Kacér mosollyal mit csábítsz felette?
Nagy a világ győzedelmidnek, miért
Nyúltál szentségtörően e kebelbe? -
Ha szívednek szerelme lámpa csak,
Mely új olajjal ujolag föléled,
Hogy büszke termeken ragyogjon, úgy
Veled szerelmet, lány, én nem cserélek.
De azt se féljed, hogy kísérteni
Jár fel talán majd megvetett szerelmem,
És eltiport üdvét követeli,
Melyet mosolyogva esküvél te nékem!
Nem, mint e szív képedtől puszta lett,
Ugy puszta szív lesz átkod is, leányka,
Te nem tanultál, csak tetszelkedést,
Közted s szíved közt hízelgő had álla:
Ha majd lehullnak bájid, s elhagyott
E had, szived kietlenét megérted,
És életúntan és örömtelen
Nyugalmat esd, csendet kér árva lelked;
De hivatásod vesztve, úgy leszesz,
Mint szótlan gondolat, gyümölcstelen fa,
Testetlen lélek, árván, hontalan
A semmiség örvényében bolyongva.
Az édes házi kör helyett csupán
Hideg halottjait leled a multnak,
Míg ólomsúllyal a sír hantjai
Siratlan puszta kebeledre hullnak.