Messze cseng már a kolomp,
Elhaladt a nyáj,
S még mindég rajtad szemem,
Ó te kedves táj!
Máskor vígan jártam én
A kies mezőn,
Sípom zenge völgyeken,
Zenge a tetőn.
Most órákig állok e
Sziklabércz felett,
Hol szememnek nyitva van
Nyúgot és kelet;
Nyitva a kiterjedett
Mérhetetlen kék,
Látszik róna, hegy s patak,
Tiszta mint az ég.
Hajh de nékem a kies
Róna, hegy, patak,
A derűlt, a tiszta ég
Elborúltanak.
Búbánat megyen velem
Völgyön, halmokon;
Búbánat viraszt sötét
Éjszakáimon:
Itt alant a völgyben áll
Egy kis nádkarám,
Benn lakik, ki e veszélyt
E kínt hozta rám.
E tündér varázsla meg,
Ő von engemet,
Édes képe tölti be
Fájó szívemet.
Kis galambka, szép leány!
Nyisd meg ablakod,
Nézz ki a tető felé,
Itt áll pásztorod.
Arcza halvány s hervatag,
Mert beteg szegény,
Szerelemben elveszett
Bús bojtárlegény.
Hasztalan kiáltozom ─
Ő nem hallja meg;
Szél üvölt az ormokon,
Zúg a rengeteg.
Elsötétedett az ég
Hosszas búm alatt,
Nem hallik már a kolomp,
A nyáj elhaladt.
Isten hozzád, szép leány,
És te kedves táj!
Elmegy a bojtárlegény,
El, de szíve fáj.