Mint sziklapart felé hullámözön,
A vég felé perczünk is úgy repűl:
Egyik hab a másik nyomába jön,
S tolong előre mind szünetlenűl.
Létünk, a mely először fényben áll,
Érés felé csuszik, s ha feljutott,
Dicsfény ellen küzd álnok homály,
S az idő visszavészi mit adott.
Hervasztja ez az ifjuság virágit,
S redőket ás a szépség homlokán,
Emészti a természet ritkaságit
S nem áll meg semmi sarlója nyomán.
De véle mégis megdaczol dalom
A melybe’ bájidat magasztalom.