Rabod levén, mit tudnék tenni mást
Mint várni perczet, órát, mig hivatsz:
Időm, ha vesztem is, nem drága, lásd,
Nincs semmi dolgom, mig csak te nem adsz.
A végtelen órát se feddhetem
A melyet éretted virasztok át,
S a távollétem sem keserghetem
Ha intésed, mint szolgát, elbocsát.
S nem kérdhetem féltékeny gondolatban
Távol mi helyt tart vagy milyen dolog;
Csak, bús rabúl, vagy állok gondolatlan,
Vagy, sejtve – kiknél vagy – mi boldogok.
Szerelmem olyan hű bolond, hogy ez
Rosszat miben se lát bár mit teszesz.