A dús vagyok, kit áldott kulcsa nyitja
Imádott kincséhez vihetne be;
De ő nem nézi mindig azt, a ritka
Gyönyörnek élét nehogy elvegye.
Azért oly drága s nagybecsű az ünnep,
Mert ritkán fordul év hosszán elő,
Mint gyéren rakott gyémántok kitünnek,
Vagy nyakéken az egyes drágakő.
Az idő is, mely tőlem téged elrejt,
Olyan mint szekrény avagy ruhatár:
Hogy megszenteljen egy-egy ritka perczet,
Akkor minden rejtett pompát kitár.
Áldott te! becsed mindig tűz ki czélt:
Ha bírlak: diadalt; ha nem: reményt!