Az az idő, mely szépnek alkotá
Alakod’, min minden szem megakad,
Lesz zsarnokává annak nem soká,
S csuffá teszi a mi most elragad.
Mert az idő nem áll meg; a tavaszt
Rut tél ölébe dobja; ágiról
Lombot letép, hő nedvet elfogyaszt,
Bájt béhavaz, és mindent letarol;
S ha akkor, a nyár nedviből, leszűrve,
Egy üvegben fön nem marad a lél:
Fogytán örökre meg van semmisűlve
A báj melyet tul emléke sem él.
De a leszűrt virág-lél, télen át.
Bár szive veszve, tartja illatát!