Kebledben élnek mindazon szivek,
Kiket, nem látva, halva lenni véltem:
Szerelmeim szerelme, s a hivek,
Kiket temetve hittem sír ürében.
Oh mennyi sok szent s tartozó könyűt
Csalt e szemekből kegyelet s hiv emlék,
Sok olyanért, kiről most im kitűnt,
Hogy halva nincs, csak kebeledbe’ rejlék.
Sir vagy, hol eltemetve él szerelmem,
Szerettim emlékkoszorúival;
Mi részök egykor bennem volt s szivemben:
Mind rád hagyá, urának téged vall.
Imádott képöket benned lelem;
S tiéd (övék tebenned) mindenem!