Ha nézem azt, hogy mind a mi tenyész,
Tökélye pontján csak egy perczig él itt;
Hogy szinjáték mind, szemünk mire néz,
S látványit titkos csillagok vezérlik;
Ha nézem, hogy az ember mint növény
Ugy nő fel, egy ég áldja, sujtja le,
Virulva duzzad ifjan, s hő delén
Elhull, emléke is elvész vele:
Az állhatatlan lét e gondolatja
Szépségedet szebbnek mutatja még,
Idő s elmúlás tusakodva rajta
Hogy szép napod’ bús éjbe döntenék;
S én, érted az idővel küzdve folyton,
Mit elrabol, lelkedbe vissza ojtom.