Szemeid’ szeretem; s ők, tán szánva engem
– Tudván hogy’ kínoz kegyetlen szived –
Fekete gyász szinébe öltözötten
Részvéttel nézik sziv-keservimet.
S ah! fölkelő nap nem ragyoghat szebben
Keletnek szürkülő arczán amott,
S az esti csillag, alkony-szürkületben,
Nem ékesíti jobban nyugatot,
Mint arczodat e két gyászviselő szem!
Ha szívedhez, értem gyászolni hát
Igy illik: öltsd ily bájló gyászt egészen,
És minden ízed’ részvét hassa át!
S megesküszöm: a szépség fekete,
S mind rút, minek fénylő tekintete.