Váltunk, s szemem ma már lelkembe’ van;
S az, mely vezetve szerte jár velem
Csak félig jó, félig világtalan:
Azt véli, lát, pedig valóba’ nem.
Szivemnek semmi képet adni nem tud
Madár, virág vagy más látott felöl;
Lelkembe mind e tárgyból semmi sem jut,
S mind azt a mit lát másként fogja föl.
A legrutabb vagy legszebb látományt,
Miből varázs vagy rémület tekint,
Tengert vagy romot, éjt avagy korányt,
Sast, gerlét, képeddé teremti mind.
S igy, telve véled, többre képtelen,
Lelkem, mely oly hű, lesz hűségtelen.